Epilógus ~ Eltelt évek

Drága olvasóim! Meghoztam az epilógust, remélem tetszeni fog. A személyes kis búcsúm a napokban fog érkezni, és a blogot végleg lezárom. Köszönöm azt a pár kommentet az előző részhez, sokat jelentettek nekem. Válaszolni is fogok majd rájuk,  de most jöjjön az epilógus. Jó olvasást!

Malik*

________________________________________________________________________

Az évek jönnek mennek, de az emlékek
megmaradnak

Olyan gyorsan elteltek ezek az évek. Ezek a hosszú, és fájdalmas évek. 

Ma tölti a lányom, Lucy, az ötödik évét. Ő az egyetlen aki miatt képes voltam talpon maradni azok után, ami köztem és Zayn közt történt. Négy és fél éve nem beszéltünk, nem is láttuk egymást, de ma újra találkozunk.

Zayn új életet kezdett egy másik országban, elmenekült a felelősség elől, én pedig egyedül maradtam.

Senkire sem számíthattam az utóbbi időben, teljesen tönkre mentem. De miatta, a lányom miatt erős voltam, eddig a napig. 

Szűkös családi körben ünnepeljük Lucy születésnapját. Csak  néhány óvodatársa van itt, senki más.

Egy erőltetett mosollyal megyek be a konyhába, s teszem le az asztalra a csoki tortát. Ez Lucy kedvenc íze.

A  zajongástól úgy érzem szét szakad a fejem, de tűrök. Ez az Ő napja, nem törődhetek saját magammal.

-Anya! Kibonthatom az ajándékom? - kérdezi az a vékony hang, amitől mindenki megnyugszik. Aprót bólintok, jelezve, hogy nyugodtan kibonthatja amit vettem neki. Feláll az asztaltól, a becsomagolt dobozkához lépked, amit a nappaliban hagytam. A többiek is követik, egymás mellé leülnek a kanapéra. Kíváncsian nézik, ahogy Lucy leszedi a csomagolópapírt, közben én is odamegyek és leülök.
A kicsi lány csillogó szemekkel nézi a neki szánt barbi babát, amit már olyan rég szeretett volna megkapni.
-Anya, köszönöm.- áll fel, odajön hozzám és szorosan átölel.
Szemembe könnyek gyűlnek, de visszatartom a sírást. Lucy figyelme hamar máshova terelődik, mert csengettek. Kimegy karjaim közül, és az ajtóhoz rohan, majd kinyitja.
Szívem nagyot dobban, szédülni kezdek. Most újra itt van Ő, és látom több év után.
Lucy először nem mozdul, csak nézi a számára idegen férfit, a többi gyerek nem is foglalkozik vele. Ők elvannak, játszanak, nevetgélnek. Én viszont állok, nem mozdulok, szinte sokkos állapotba kerülök.
-Szia kicsim. - szólal meg pár másodperc múlva Zayn, leguggol a kislány elé s átöleli őt.
Át nyújt neki egy nagy ajándéktasakot, Lucy mosolyogva veszi el.
Odaszalad a barátaihoz, kiveszi belőle a szépen csomagolt ajándékot.
-Szia Zoé. - lép beljebb a lakásba, körül néz kicsit. - Annyira megváltozott itt minden, beleértve téged is.
-És te csodálkozol ezen? -kérdezem. Nem nézek a szemébe, arra képtelen lennék.
A múltban nem csak ő hibázott, hanem én is, de én mindenért őt okoltam, arról pedig elfeledkeztem, hogy én is megcsókoltam azt a fiút akkor, mikor Jenivel voltam.
De már nem nem számít, túl késő.  Visszamegyek a konyhába, felülök az egyik székre és lábamat keresztbe rakom. Zayn leül a lányunk mellé, ahogy látom boldog, hogy láthatja őt öt év után. Ezen én is elmosolyodom.
Agyamat hirtelen támadják meg az emlékek, eszembe jut az az este, mikor először találkoztunk.

Féltem tőle, a róla szóló pletykáknak hittem. Aztán jobban megismertük egymást, én pedig beleszerettem ebbe a titokzatos idegenbe. Mikor elmentünk énekelni, és  megcsókoltuk egymást. Akkor boldog voltam. Mikor megmentettek minket Max karmai közül, és mikor elmentünk hajókázni.
Mikor bejelentettük együtt, hogy gyerekünk lesz, az volt a szép időszak. Utána jöttek a bonyodalmak, és most itt tartunk. Az eltelt évek megváltoztattak minket. Neki lett egy másik családja valahol Amerikában, Perrie és Harry is boldog házasságban élnek, én meg itt maradtam Londonban, egyedül.

Gondolataimból a kislányom hangja zökkentett ki.
-Anya. - ül fel az ölembe, egyik karját nyakam köré fonja. - Apa miért nincs itt velünk? - kérdezi, mire kifakad belőlem a sírás. Miért pont neki kellet ezt megkérdezni? Annyira ártatlan, és nem azt érdemli, hogy apa nélkül nőjön fel, de már sokszor megpróbáltuk, nem ment.
Zayn észrevesz minket, feláll a gyerekek közül, felénk közeledik. Arcáról az aggodalmat olvasom le, nem érti pontosan miért sírok. Pedig tudhatná.
-Mi a baj? - lép oda hozzánk, kezemből elveszi Lucy-t, leteszi a földre. - Menj játszani. Mindjárt megyek én is. - mosolyodik el, majd vissza fordul, államat megfogja, gyengéden kényszerít, hogy szemébe nézzek.
- Miért sírsz? Valami baj van? - kérdezi halkan, egy apró pillantást vet ajkaimra.
Fejemet megrázom, nem mondok semmit sem. Kézfejemmel letörlöm könnyeimet, felállok a pulttól és a lépcső felé indulok, de megállok. Úgy érzem friss levegőre van szükségem, különben megfulladok.
-Elmegyek sétálni. Ne haragudjatok. - felveszem a kabátom, kimegyek az ajtón.
A hűvös szél megcsapja arcomat, kiráz a hideg. Kabátomat összehúzom, majd elindulok. Elindulok, fogalmam sincs hogy hová, csak megyek. Hagyom, hogy lábaim vezéreljenek.
Útközben néhány fiatal kifütyül, de nem törődök velük. Fogalmam sincs mi a bajuk velem az embereknek, de nem is érdekel.
Utam ahhoz a dombhoz vezet, ahová Zayn-nel egyszer elmentünk. Nem tudom miért jövök ide, talán az emlékek miatt. Talán fel akarom őket idézni újra és újra? Mióta elment azóta csak ő jár az eszemben, úgy látszik képtelen vagyok őt elfelejteni.
A hideg ellenére is fogom magam és leülök a kissé deres fűre, nem érdekel ha felfázom.
Beszívom a friss levegőt, jól esik. Tekintetemet a városra szegezem, innen tökéletesen látszik majdnem fél London. Gyönyörű. Olyan jó lenne eltűnni, csak néhány órára szabadnak lenni, elfeledni minden problémát.

Fél óra elteltével még mindig ülök, és gondolkozom.  Agyamban sok minden kavarog, például, hogy akkor miért voltam olyan hülye, hogy elengedtem őt. A makacsságom lett a boldogtalanságom.
Már állnék fel, de egy kezet érzek a vállamon, ami óvatosan visszanyom a földre, így ülve maradok.
Kíváncsian nézem a mellém leülő alakot, nem gondoltam volna, hogy utánam jön.
- A gyerekeket Perrie-vel hagytam. Felhívtam, hogy menjen oda. - mondja Zayn.
Lábamat összekulcsolom, mereven bámulok előre a szám sarkát harapdálva.
- Miért jöttél utánam? - kérdezem egy kis idő elteltével.
- Hogy beszéljünk. Már  több éve nem láttuk egymást, még csak nem is beszéltünk se telefonon, sem sehogy. A lányomat most látom először és... - emeli fel hangját, majd lenyugszik. - ..és hiányoztál. - mondja halkan, szavaiból azt érzem, még mindig érez valamit. De nem lehetünk együtt újra, nem és nem! Neki lett egy másik családja, már nem is kellene itt lennie sem.
-Zayn. - fordulok felé fél oldalasan. - Nem. Én nem hiányozhattam neked. Esetleg a lányunk, de én nem! Neked lett egy másik családod, gyereked. Nem mondj ilyeneket. - rázom meg a fejem, hirtelen felállok és megszédülök. Hamar kitisztul előttem a kép, próbálok határozottan a szemébe nézni és erősnek mutatni magam. De megtörök, tekintetemet a földre vezetem.  Zayn feláll velem szembe, kezeit vállamra teszi.
- Ha most azt mondod, hogy menjek el, akkor elmegyek és többet nem látsz. Nem fogok könyörögni innentől ha te nem akarod. Csak mondd. - néz a szemembe, ajka megremeg.
Legszívesebben átölelném, megcsókolnám és soha nem engedném el. De nem lehet.
Kimondom azt a két szót, amit talán nem szabadna, de lehet így jobb lesz.
-Menj el!
Zayn bólint, szemébe könnyek gyűlnek, de hamar lenyeli őket. Állkapcsa megfeszül, lassan közeledik arcom felé. Egy apró puszit lehet ajkaimra, majd megfordul és elmegy. A sírás szélén állva nézem az egyre távolodó alakot ami eltűnik a ködben. Kész. Vége. Többet nem látom Őt, nélküle kell élnem ezentúl.

*Másfél év elteltével*


Még mindig nehezen jövök erre a helyre, de már megszoktam az egyedüllétet.
A lányommal kézen fogva állunk azon a dombon, ahonnan Zayn végleg elment és elhagyott.
Most már csakis Lucy-ra koncentrálok, már csak ő maradt nekem. Mosolyogva nézek rá, teljesen belemerült a város nézésébe.
- Ideje menni. - mondom lágy hangon, majd elindulunk.
Eljövünk onnan, de még utoljára visszafordulok, majd tovább haladunk. Elhatároztam.
Innentől boldog leszek. Boldog leszek, de Nélküle!